Interjú Gyulai Gáborral, a Magyar Helsinki Bizottság menekültprogramjának vezetőjével a nőinemiszerv-csonkítás elleni fellépésről
Nőinemiszerv-csonkítás alatt olyan, nem egészségügyi célból végzett beavatkozásokat értünk, amelyek a külső női nemi szervek részleges vagy teljes eltávolításával, illetve károsításával járnak. A világ számos részén elterjedt szokásról van szó, és a nőiességhez fűződő elvárásokon alapszik; leggyakrabban gyermek-, illetve serdülőkorban hajtják végre a lányokon. A „tisztátalannak” tartott testrészek eltávolításának célja, hogy a nők számára a nemi élet ne járjon örömmel; ezáltal, hogy a nők megőrizzék szüzességüket a házasságkötésig, és később se keressenek szexuális kapcsolatokat. A nőinemiszerv-csonkítás – angolul „female genital mutilation”, rövidítve FGM – téves elnevezése „női körülmetélés”, ami hamis párhuzamot sugall a teljesen más okból végzett és más következményekkel járó férfi körülmetéléssel. A becslések szerint a világon jelenleg 100–140 millió olyan nő él, aki a nőinemiszerv-csonkítás áldozata; és a beavatkozás végzetes következményekkel járhat születendő gyermekeik életkilátásaira is. Jelenleg az EU-ban mintegy 500 ezer – migráns hátterű – nő és kislány él, aki ennek a „káros hagyománynak” az élethosszig tartó következményeitől szenved.
– Magyarországon dolgozó menekültügyi szakértőként hogyan került kapcsolatba a nőinemiszerv-csonkítás problémájával?
Néhány évvel ezelőtt Spanyolországban hallottam erről a témáról egy átfogó, rendkívüli drámai erejű konferenciaelőadást egy szomáliai civil aktivista nőtől, aki egy nőinemiszerv-csonkítás ellen küzdő szervezetet képviselt, és aki maga is érintett. Vele később szakmai kapcsolatot alakítottam ki, illetve további ismereteket kezdtem szerezni ezen a területen. Amikor napokon keresztül olvastam a nőinemiszerv-csonkításról, engem is szinte traumatizált a téma. És még mindig kihívást jelent erről a témáról egy képzésen vagy konferencián rezzenéstelen arccal előadást tartani.
– Mennyit tud Magyarországon az átlagember?
Az átlagember nagyon keveset, szinte semmit. Egyrészt, a nőinemiszerv-csonkításnak nálunk – szerencsére – nincs hagyománya. Másrészt, azért sincs ez a téma a köztudatban, illetve azért nem foglalkozik vele a média, mert Magyarország területén kevesen élnek olyanok, akik közvetlenül érintettek. Nincsenek nagy migráns közösségek, illetve a bevándorlók legtöbbje olyan országokból érkezett, ahol a nőinemiszerv-csonkítás gyakorlata nincs jelen: például a környező országokból vagy Kínából. A menekültek száma sem magas, és sokan csak átmenetileg tartózkodnak Magyarországon. Megemlíthető viszont, hogy a Magyarországra érkező menekültek körében aránylag sok a szomáliai, és közöttük is sok a nő: ez amiatt fontos, mert Szomáliában a nőknek több mint 90 százalékát érinti a csonkítás.
– Mennyire tájékozottak a magyarországi menekültügyi szakemberek ezen a téren?
2009-ben a nemi alapú üldözés témája került a Magyar Helsinki Bizottság által szervezett, az Európai Menekültügyi Alap által támogatott menekültügyi továbbképzés középpontjába. Ennek során képzést tartottam a résztvevőknek a nőinemiszerv-csonkítás jelenségéről, és azóta is több alkalommal képeztem civil szervezetek munkatársait ezen a téren. Általában az a jellemző, hogy a szakemberek először úgy tekintenek erre a témára, mint valami érdekes, egzotikus, de számunkra nem fontos dologra – és utána rádöbbennek, hogy globális szinten milyen nagy jelentősége van ennek a problémának, és hogy mi sem lehetünk közönyösek. Előfordul, hogy szakmai programokon, képzéseken vita alakul ki az emberi jogi megközelítést képviselők és olyan kulturális antropológusok között, akik szerint a nőinemiszerv-csonkítás bizonyos kultúrák szerves része, így azt innen „Európából” nincs is jogunk elítélni. Ilyenkor azt próbálom megértetni, hogy emberi jogvédőként mi is az az elfogadásért, a más kultúrák iránt nyitottságért dolgozunk, de ragaszkodunk az emberi jogi értékekhez is. Vannak olyan alapvető normák, amelyekből nem engedhetünk, és ezek alapján a nőinemiszerv-csonkítást kínzásnak, ezáltal pedig emberijogsértésnek kell tekintenünk.
– Menedékjogi szempontból milyen kérdések merülnek fel a nőinemiszerv-csonkítással kapcsolatban?
A nőinemszerv-csonkítást az Európában meghatározó felfogás szerint a kínzás egyik – nőket, illetve gyerekeket érintő – fajtájának tekintjük. Menedékjogi szempontból nemi alapú üldözésnek minősül (illetve ehhez vallási vagy nemzetiségi ok is társulhat). A nőinemiszerv-csonkításra hivatkozó menedékkérők esetében általában két gyakorlati dilemma merülhet fel. Az egyik annak felvetése, hogy vajon az adott származási országban elérhető-e állami védelem az üldözés ellen. Számos érintett országban léteznek ugyanis tiltó rendelkezések, ezek azonban a gyakorlatban nem hatékonyak, nem biztosítanak védelmet: például Guineában annak ellenére 99 százalék a megcsonkított nők aránya, hogy a helyi büntető törvénykönyv szerint akár halálbüntetéssel is sújtható, aki csonkítást hajt végre. A másik felmerülő kérdés az lehet, hogy vajon beszélhetünk-e még az üldözéstől való megalapozott félelemről (ami a menekültstátusz egyik feltétele) azoknak a nőknek az esetében, akik már elszenvedték a nőinemiszerv-csonkítást. Ezzel kapcsolatban azt kell figyelembe venni, hogy – főként a nőinemszerv-csonkítás súlyosabb válfajainak esetében – a visszaküldés milyen következményekkel járhat az adott nőre nézve egy olyan országban, ahol nem juthat hozzá megfelelő egészségügyi szolgáltatásokhoz, ahol fájdalmas nemi életre kényszerítenék, ahol ki lenne téve a terhességgel és szüléssel járó fokozott kockázatoknak, és ahol esetleg másodlagos csonkításnak is alávetnék.
– Egyes EU-tagállamokban a nőinemiszerv-csonkítás nevesítve szerepel a büntető jogszabályokban. Magyarországon a büntető igazságszolgáltatás hogyan közelíti meg – illetve közelítené meg – a nők elleni erőszaknak ezt a formáját?
A nőinemszerv-csonkítás a magyar büntetőjog szempontjából bűncselekménynek számít: alapesetben maradandó fogyatékosságot okozó testi sértésnek , illetve adott esetben életveszélyt okozó súlyos testi sértésnek minősül. Ilyen esetekben csupán az „előkészítés” (tehát például a beavatkozás megszervezése a családtagok részéről) nem minősül bűncselekménynek, viszont elegendő okot szolgáltathat ahhoz, hogy az előkészületet végző szülő felügyeleti jogát megvonják a gyermek veszélyeztetése miatt.
– Egészségügyi ellátás szempontjából mire számíthatnak a nemiszervcsonkítást elszenvedett nők Magyarországon?
– Az egészségügyi szakemberek, az orvosok általában nincsenek felkészülve erre a jelenségre, ezért nemcsak megfelelő ellátást nehéz találni a nőinemiszerv-csonkítás áldozatai számára, de előfordul, hogy a hatóságok által felkért orvos megbízható szakvéleményt sem tud kiállítani. Megemlíthető egy eset, amikor egy Magyarországon menekültstátuszért folyamodó nőről olyan papírt állított ki egy nőgyógyász, amelyen az állt, hogy a megvizsgált személy nőinemiszerv-csonkításon esett át – ez pedig ellentmondásban állt azzal, hogy az érintett nő a csonkítástól való félelmére is hivatkozott a kérelemben és váltig állította, hogy rajta még nem hajtották végre ezt a beavatkozást. Egy újabb, ezúttal másik orvos által elvégzett nőgyógyászati vizsgálatra volt szükség, amely végül kétséget kizáróan alátámasztotta a kérelmező állítását: azaz, hogy a nemi szerve teljesen ép. Abszurd, hogy egy orvos egy ilyen – a tévedés legapróbb lehetőségét sem engedő – kérdésben képes legyen teljesen hamis szakvéleményt adni.
– Milyen szempontból lehetne javítani azoknak a nemiszerv-csonkításon átesett nők helyzetét, akik Magyarországra érkeznek?
Magyarországon a menekültekkel és migránsokkal foglalkozó civil szervezeteknél dolgozó szociális munkások és jogvédők viszonylag jó el vannak látva ismeretekkel – részben a Magyar Helsinki Bizottság tudatosságnövelő erőfeszítéseinek köszönhetően is. A migráns családokkal dolgozó szakemberek számára talán olyan további ismeretekre lehet szükség, hogy hogyan ismerjék fel, hogy egy gyermek ki van-e téve a nemiszervcsonkítás veszélyének; tehát, hogy melyek azok az indikátorok, amelyek alapján megállapítható a fenyegetettség. A legfontosabb pedig jelenleg az lenne ezen a téren, hogy a magyarországi befogadóállomásokon dolgozók, beleértve a menedékkérőkkel kapcsolatba kerülő orvosokat is, képzést kapjanak a nőinemiszerv-csonkításról, annak egészségügyi következményeiről, valamint az orvosi segítségnyújtás és az „ártalomcsökkentés” lehetőségeiről.
